Március 21-én került megrendezésre a Trafóban az Áthallások
címet viselő konferencia és
beszélgetés, melynek legfőbb célja az volt, hogy bemutassa a
Kádár-rendszer utolsó évtizedének
kultúráját vagy ellenkultúráját. Az előadók arra a kérdésre
próbáltak válaszolni, hogy milyenek voltak
a 80-as évek társadalmi berendezkedései, ideológiai és
kulturális viszonyai és, hogy milyen feltételek
mellett lehetett művészetet csinálni. A kiváló szakmabeliek
személyes élményekkel gazdagított
előadásai több cikkre is elegendő gondolatot tartalmaztak, a
hely szűkössége végett azonban én
csupán néhány momentumot ragadok ki a konferencián
elhangzottakból.
A konferenciát az általam nagyon tisztelt György Péter
beszéde nyitotta meg. Ő az
elmondhatatlanság problémájáról beszélt. Az esztéta úgy
gondolja, hogy rendkívül nehezen tudunk
nyelvileg közel kerülni ehhez a korszakhoz, mivel az
teljesen lefordíthatatlan, értelmezhetetlen
számunkra. Teljesen másféle beszédmód kell ahhoz, hogy le
tudjuk írni az akkori világot, borzasztóan
nehéz tehát az áthallás.
Horváth Sándor a 80-as éveket a visszaemlékezés fogalma
segítségével értelmezte. Szerinte a
rendszerváltásra való visszagondolás nem lehetséges érzelmi
befolyásoltság nélkül. Előadásának
második részében a 80-as években feléledő retróhullámról
beszélt. Ennek kapcsán kötötte össze a
nyolcvanas éveket korunkkal: azt állította, hogy a 80-as
évekbeli retró, a 60-as évek újraéledése
nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan ma a 80-as évekre gondolunk
vissza.
Az első blokkban utolsóként Schein Gábort,
irodalomtörténészt hallhattuk. Ő a hatalom
fogalmának változásával jellemezte a 80-as éveket: az addig
egységes hatalom különböző hatalmakra
bomlott szét, melyek egy hierarchiát alkottak. Felbomlott az
egységesség, a magától értetődőség és
ez a kultúrát is befolyásolta: diskurzusközösségek alakultak
ki, melyek összekapcsolódhattak, de
ugyanakkor magukba is záródhattak. Az irodalmár szerint a
80-as években emiatt jóval szabadabban
lehetett már művészetet csinálni, mint korábban.
A második blokkban a különböző művészeti ágakban történt
változásokról volt szó. Fuchs
Lívia, tánctörténész szerint a 80-as években a legnagyobb
változást az improvizáció és az egyes
darabok újragondolása, szabadon kezelése jelentette. A
Kádár-korszak utolsó évtizedében a tánc
műfajában felbomlanak azok a szigorú normák, melyek azelőtt
örök érvényűnek tűntek.
A színház esetében azonban éppen megrekedtségről,
reménytelenségről volt szó – legalábbis
Nánay István, színházkritikus szerint. A nyolcvanak években
kettős mozgás volt megfigyelhető: a
hivatásos színházak szerepe változóban volt, a nagy
színházak, mint például a Nemzeti az állandó
vezető- és rendezőváltás következtében megrendült,
elbizonytalanodott; ugyanakkor az alternatív
színházak egyre inkább megerősödtek, egyre többször
mutathatták meg magukat.
Szirtes János ennél sokkal optimistábban látja a 80-as
éveket. A performansz művész szerint
Magyarországon sokkal nagyobb teret engedtek az underground
kultúrának, mint a környező
országokban. Itt szabadon engedtek olyan performanszokat
előadni, melyek fő témája a szabadság
átélése és a szabadon gondolkodás volt a tárgya. A rendszert
természetesen zavarta ez a fajta
ellenállás, de e művészeti ág megfoghatatlansága miatt nem
nagyon tudta kordában tartani azt.
Kamondi Zoltán, filmrendező is az ellenállás egyik
formájáról beszélt. A film történetében
ekkor jutott nagy szerephez a belső film. A rendezők
önmagukat elemezték, önmaguknak alkottak és
egyáltalán nem akartak érvényesülni. Kívül hiányzott a
szabadság, de az emberi belsőben
szabadságtöbblet uralkodott. A teljes jövőkép hiány
következtében megerősödött a mának élés, a
pillanat művészeteinek virágzása.
A konferenciát Rényi András nagyszerű előadás zárta, melyben
a hivatalos művészet
cinizmusát, abszurd voltát tárta elénk Varga Imre Kun Béla
című szobra segítségével. Az 1986-ban a
Vérmezőn felállított szobor az emlékmű műfajának totális
paródiája: az emlékműnek stabilitást,
nyugalmat és erőt kellene sugároznia, mint a volt
Sztálin-szobornak. Azonban ez az alkotás minden
pontján ingadozik, mozog. A Sztálin szoborral való több
szempontú összehasonlítás világít rá ennek
az alkotásnak a cinikusságára, mely már szinte kikacagja az
egész rendszert.
A három órás konferencia teljes volt és nagyon átfogó: az
első blokk nyelvi-történelmi
problémáit jól kiegészítették a második blokk specifikusabb
előadásai. Az előadásoknak
köszönhetően az is bele tudott helyezkedni e kor miliőjébe,
aki későbbi korok gyermeke.
"Sorry Jack Chucky is back" :XXDDDD
Ez tényleg így volt!
Most meg Norvégiában megjelenik ez az ámokfutó: Anders Behring Breivik és 72 civilt meggyilkol.
tiszta horror huhhh,.. de az ET azér jó volt..
