Trendmagazin

Kristen Stewart kirakati élete

Beszélgetés arról, hogy milyen felnőni a reflektorfényben

Amikor Kristen Stewartról beszélünk, lehetetlen elkerülni a személyes élete körül kavargó problémák felemlegetését. Röviddel azelőtt beszéltem a színésznővel, hogy azok a ma már hírhedt képek a nyilvánosságra kerültek a „nem igaz a szakítás pletykája” bizonyítékaként. Valójában igyekeztem kerülni a témát, nehogy halálos fenyegetéseket kapjak Twillight rajongóktól és a Twitter üzeneteket is megakadályozandó.

Felkészültem mindenre, amit mondani fogok... Stewart árulkodó nyomot hagy magáról, mielőtt még bemutatkozhatnánk egymásnak. „Szia, Kat vagy? Kristen vagyok.” – mondja azon az összetéveszthetetlen monoton hangon Párizsból, a mobiltornyokon keresztül egyenesen a fülembe. Ez a nyom. Mert általában ez nem így megy.

Általában egy sajtófőnök felhív, hogy kiderítse, akarsz-e beszélni Ms. Stewarttal vagy más valakivel, aki elég híres ahhoz, hogy udvariatlanságnak tűnjön a keresztnevén szólítani (annak ellenére, hogy mindig fiatalabbak nálad). Aztán a sajtófőnök kapcsol téged az asszisztenshez, aki (bár erről nincs bizonyítékom, de gyakran van ez a képzetem) a celeb füléhez tartja a telefont, amíg beszéltek.

Úgy volt, hogy Stewart csak este tízkor fog visszahívni. De ahogy a nap lemegy a Twillightban, mi már a Balanciaga új illata, a Florabotanica arcának szerepéről, a középiskolai élet nehézségeiről, pitékről beszélgetünk, és arról, hogyan tanult meg nem foglalkozni az interjúkkal.

Gratulálok, hogy a Forbes szerint te vagy a legjobban fizetett színésznő. Hogyan méred a sikert?

Azok a Forbes listák rohadtul nagy baromságok. Most komolyan, nevetségesek. Maga a lista némileg igaz, de nincsenek benne fontos részletek - nem mintha annyira számítana... Én soha nem leszek az a fajta személy, aki egy hatalmas hegy méretű pénzkupacon ül. A dolgok stagnálóvá válnak. De ha a sikeresség oldaláról nézzük, soha nem voltam nagyobb kihívás alatt. Teljes mértékben készen állok rá, hogy dolgozzak. Ha mindig tudom érezni, hogy olyan kihívások várnak rám, mint jelenleg is, akkor sikeresnek fogom érezni magamat.

Milyen érzés most, hogy a Twillight sorozat a végéhez közeledik?

A legtöbb projekt, amiben részt vettem, rövid volt. A Twillightnak négy éve vagyunk az őrült megszállottjai, és értsd úgy, hogy teljesen megszállottjai ennek a projektnek, szóval ez megbocsájtható. A furcsa az, hogy azért kezdesz el egy projektet, hogy befejezd: el akarod mondani a történetet. De az, hogy négy évig eltart, figyelemre méltó. Szóval a megkönnyebbülés, amit okoz, még inkább érezhető. A Twillight-ot annyira közel érzem magamhoz, hogy azt el sem tudom mondani. Négy év… eddig tart a középiskola, érted?

Nagyon ambíciózusnak tűnsz.

Amikor elkezdtem, az egész ötlet mögött csak annyi volt, hogy szerettem volna egy munkát. Felnéztem a szüleimre, és úgy gondoltam, hogy amit ők csináltak, az nagyon klassz. Azt akartam, hogy a felnőttek beszéljenek velem, és ez tényleg ebből indult el.

Most már benne vagy a divat világában is. Mi vonz téged benne?

Az élet bármely területén találkozhatunk rokonlelkekkel. 15 éves voltam, mikor találkoztam Nic-kel (Nicholas Ghesquiere, a Balenciaga divatguruja - a szerk.). Amikor mondták, hogy a Balenciaga-t kellene népszerűsítenem magazinokban, azt mondtam, hűha. Nem ismertem más dizájnerek nevét, csak ezt az egyet. Ez egy fura kapcsolat a divat és a színészek között. Nekem semmi közöm hozzá. Nem én csinálom a divatot.

Az én alkotási vágyamnak semmi köze a ruhákhoz. Engem a kreatív energiák érdekelnek, akkor is, ha semmi közöm hozzájuk. Ez annyira addiktív. Amikor egy kollekció felvonul a kifutón, egy történetet mesél el. Mint egy kisfilm.

Szerinted miért akarta Ghesquiere, hogy az illata arca legyél?

Találkozom rendezőkkel és néha rögtön tudni. Megrázod valakinek a kezét és azt gondolod: „ Hűha, nekünk együtt kell dolgoznunk!” Ő valószínűleg azt mondaná, hogy azért, mert rokonlelkek vagyunk (nevet).

Gyakran tűnsz sajnálkozónak, amikor az alkalmi öltözködésedről beszélnek. Mitől érzed jól magad?

Tényleg egy kicsit sajnálkozó vagyok az erről szóló interjúkban. Nem azért, mert bánnám. Annyira rohadtul jól érzem magam egy farmerban, ami jól áll. Patti Smithnek mindig van egy kabátszerű valamije, amit megtarthatsz vagy 15 évig, és bármit felvehetsz alá. Most ezt a Balenciaga motoros kabátot nem tudom levenni. Az elmúlt hat hónapban minden repülős utamra ezt vettem fel, ebben aludtam. Nem hiszem, hogy bármikor is megunnám, hacsak nem hízom el (nevet).

Kate Moss egy stílus ikon, pedig gyakran sportcipőt hord és farmert. Ez is csak személyi esztétika, mint annyi más.

Szeretem, ha tudok mozogni. Szeretek erősnek látszani. Utálom az olyan ruhákat, amikben nem lehet mozogni. A ruhák nagyon le tudnak húzni.

Vicces, hogy erősnek akarsz látszani, hiszen a lányok manapság kifinomultnak akarnak látszani, főleg tűsarkakon.

Mindig úgy érzem, mintha gólyalábakon egyensúlyoznék, főleg szőnyegen, amikor a rajongók között járkálok. Utálok föléjük tornyosulni. Ezért le is akarom venni azokat a cipőket.

Dolgoztál már együtt néhány igazi lázadóval, mint Joan Jett. Neked mit jelent a lázadó szellem?

A nemrég a Hófehérben játszott szerepemmel kapcsolatban mindenki azt mondta, mindig erős szerepeket játszom, muszáj, hogy erős lánynak látsszak. Az igazság az, hogy ahogy kimondod, úgy fel is merül a kétség benned: „Persze, erős lány. Köszi”. Azt hiszem, ha a látásmódod egy kicsit is eltér másoktól, és van elég önbizalmad hozzá, hogy kiállj mellette, az a lázadó szellem.

Még az iskolában fedeztek fel. Szoktál találkozni azokkal a gyerekekkel?

Nem (nevet). Pedig szeretnék. Nem megszervezve. Csak felnőni és találkozni velük, ezen az egészen kívül, az érdekes lenne. Az ördögbe is, igen! Csak úgy természetesen.

Azt mondod, hogy amiből élsz, az a legérdekesebb dolog benned. De milyen más dolog van még?

A munka egy érdekes dolog, mert minden arról szól. A legjobb barátaim, akik állandóan ösztönöznek engem, rendezők és színészek. Mindig azt mondják, hogy kellene egy filmet csinálnunk erről. Soha nem érzed igazán azt, hogy dolgozol, és azt sem érzed soha, hogy nem dolgozol. Egyébként szeretek zenélni – gitározom. Nem tudom… Mi érdekel téged?

Szeretek főzni.

Én is szeretek főzni. Valósággal a rabja vagyok.

Miket főzöl?

Szeretem az olasz ételeket és a régi jó amerikaiakat.

Szeretsz sütni?

Nem annyira. Piték sütésével kezdtem a főzést, de utáltam a kérges részüket. Soha nem tudtam jól csinálni. A sütés mögötti kémia túl rideg. Eltöltesz egy csomó időt vele, hogy süss valamit, és a végén, ha nem sikerül, az egész csak időpocsékolás volt. Tudod, az egész napomat ezzel a hülyeséggel töltöm. (nevet). Én vagyok a legbüszkébb és legarrogánsabb szakács. Le sem ülök, csak feltálalom az ételt és állok az asztal mellett, míg mindenki meg nem ette, és csak utána eszem.

Úgy tűnik, szívesen beszélsz. Olvastam egy csomót arról, hogy emberek nehezményezik, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled. Mit gondolsz?

Szerintem szörnyű, hogy az emberek félreértik a kényelmetlenségemet, mintha nem akarnék ott lenni. Pedig pont az ellenkezője, nekem nagyon is fontos. Nagyon szeretem csinálni. Nem várom el, hogy mindenki lazának látsszon, én sem akarok az lenni. Azt hiszem ez az ellentétes jelentése a lazának. De nem érdekel.

Mindig így volt?

Őrült módon nőttem fel. Igazán nyers voltam és majdnem teljesen bezárkóztam. Azt hiszem sikerült megszabadulnom attól a rút tyúkszemtől, ami azelőtt alakított engem. Most már sikerült túl lépnem a saját határaimon.

Valószínűleg a legtöbb ember így éli meg a tinédzserkorszakból a felnőtté válást.

Én is azt hiszem. Most még inkább, mert mindenki foglalkozik vele. Egy bizonyos szinten senkit sem érdekel. Meg sem érinti. Ha csak bele nem nézel magadba, észre sem veszed. Néhány interjú energiájából rögtön tudni lehet, hogy teljesen lenéz engem, pedig még csak nem is ismer.