Trendmagazin

Pálmai Anna ösztönös a színpadon

„Így lesz élhető az élet és igazi a színház”

Pálmai Anna hatalmas lendülettel jelenik meg a Katona Színház művészbejárójának ajtaján. És máris pörög, poénkodik és nevet. Egy valódi energiabombával van dolgom. Igyekszem én is felvenni a ritmusát, jó hangulatban beszélgetni kezdünk...

Nemrég rendezték meg az első Színházak Éjszakáját, ahol 13 teátrum különleges programokkal várta az odalátogatókat. Milyennek tartod a kezdeményezést?

Ez egy igen fontos és hasznos kezdeményezés. Rengetegen voltak kíváncsiak arra – velünk együtt -, hogy milyen is lesz ez az esemény. Persze okozott bizonyos nehézségeket a vártnál nagyobb érdeklődés, de próbáltuk gördülékennyé tenni a dolgot. Fullajtár Andi például éppen ezért kétszer is eljátszotta monodrámáját. Azt hiszem, végül mindenki jó élményekkel gondol vissza erre az estére; jófajta találkozás volt ez a nézők és a színházcsinálók között.

Milyen programokban szerepeltél?

A hős és a csokoládékatona c. darab dalait énekeltük el, majd a Kamrában táncoltam és énekeltem egy „peep-showban” is Borbély Alexandrával és Pálos Hannával, egy ásványvizes flakont használva mikrofonként. Közben pedig ment a fröccsözés és sörcsapolás. Ami ott történt velünk, az számomra nem szavakba önthető. Még most is könnyesre röhögöm magam, ha csak rá gondolok. A Katona honlapján megtalálható egy link erről az eseményről, de szigorúan erős idegzetűeknek ajánlom csak.

A hős és a csokoládékatonában egyébként Lukát, a kacér cselédlányt testesíted meg. Hogyan viszonyulsz ehhez a szerephez?

Nagyon szeretem az előadásokat, amikben játszom, úgy a készülő, mint a már műsoron lévő darabokat is beleértve. A csokoládékatona már fut egy ideje és érzem, ahogy estéről-estére felnevel. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én egy szerepben mindig magamból fogalmazok meg valami fontosat, nem pedig fordítva: nem én vagyok az, aki más bőrébe bújik.

Milyen karaktereket játszol el a legszívesebben?

Alapvetően magaménak érzek mindenfajta szélsőséges alakot és azokat is, amik közöttük vannak. A már nyilván más kérdés, hogy végül melyiket játszom el jól vagy az, hogy melyik szerep áll jól, de azt hiszem, hogy az ember gondolatban saját magát nemigen skatulyázza be. Azt már mások teszik vele, ha teszik.

Általában hogyan készülsz egy darabra?

Hol így, hol úgy. Most például kínkeservesen a Virágos Magyarország című bemutatóra, hiszen ez egy operett, amit én még életemben nem játszottam. Minden próba kemény önfegyelmet és önuramat követel tőlünk, hiszen a prózai jelenetek között énekelünk és táncolunk, annak rendje s módja szerint, ami jóval embert próbálóbb, mint ahogy azt gondoltam. Eddig is tiszteltem és csodáltam azokat, akik képesek jól énekelni, táncolni, játszani egyszerre, hát még ezek után... Egyszerre kell türelmesnek és kíméletlennek lennem magammal és folyton összekeverem a kettőt, de bízom benne, hogy az előadás végül egy élvezetes és maradandó színházi este lesz.

Egyébként mennyire szeretsz próbálni?

A főpróba hetet szeretem a legjobban, mert akkor már tisztán látom a dolgomat. Addig pedig zavaromban sokat rendetlenkedek és lustálkodok a próbákon egyrészt, mert valahol elég szemérmes és hiú vagyok, ezért utálom, ha az esetlegességeimet látják, másrészt, mert nekem is vannak „patópálúr” napjaim.

Melyik volt a legnehezebb színpadi szereped?

Minden szerep nehéz, de voltak különösen húzós esték is. Például, mikor Szentendrén be kellett ugranom a Szerelem diadala című darab főszerepébe. Háromnegyed hétkor konkrétan még azt éreztem, hogy nem fogom tudni eljátszani az előadást, annyira izgulok. Szünet nélküli előadás volt és, amikor vége lett, utána is még órákig remegtem. Egy kocsmában ünnepeltünk és csak a második ágyas-meggyes pálinka után kezdtem kicsit megnyugodni.

A Beugróban is szerepeltél. Hogyan viszonyulsz magához az improvizációhoz?

Az improvizáció nagyon nagy lélekjelenlétet követelő műfaj, csodálom azokat, akik ezt magas színvonalon művelik. Hozzám inkább a parodizáció áll közelebb: inkább leutánozok egy figurát, ahelyett, hogy egy újat találnék ki.

Olyan nagy színészek vannak a felmenőid között, mint Szirtes Ági és Szirtes Ádám. Mennyire volt ez a tény meghatározó abban, hogy te is ezen a pályán indultál el?

A színházban nőttem fel a színészek között. Gyermekként imádtam ott lenni és később sem volt tudatos a döntés, hogy színésznő leszek, ez tisztán érzelmi ügy. Itt vagyok jól, ezek között az emberek között. Légszomjam van, ha huzamosabb ideig nem játszom. Nem akarom ragozni, de mi, színészgyerekek ebben nőttünk fel, ebben a világban vagyunk biztonságban. És amikor ez a világ is visszaigazolni látszik téged a vágyaidban és törekvéseidben, akkor bizonyos szempontból megnyugszol.

Volt-e egy konkrét darab, ami után a szakma már nem úgy tekintett Rád, mint Szirtes Ági lányára? Mi hozta meg az áttörést?

Azt hiszem A kétfejű fenevad bemutatója környékén történt velem valami, akkor éreztem, hogy véget ér egy korszak és egy új kezdődik. Nem kifejezetten „áttörés” volt, hanem sokkal inkább valaminek az elengedése, amit nehezen tudnék szavakba önteni. De mindenesetre az fontos, hogy magától történt meg, anélkül, hogy különösebben akartam volna. Büszke vagyok anyukámra, a nagyapámról Szirtes Ádámról már nem is beszélve. És lehet, hogy furcsán hangzik, de biztos vagyok benne, hogy a saját nyugalmamat megtalálni akkor is ugyan ilyen nehéz lett volna, ha ők cipészek vagy építészmérnökök lettek volna. Ha nehézségeim vagy kudarcaim voltak, magammal birkóztam, nem velük vagy az ő „árnyékukkal”.

Milyen a viszonyotok az anyukáddal?

Imádjuk egymást. Rajongom érte, neki köszönhetem, hogy vagyok és bár ő nem egy egyszerű ember, sosem hordoztam őt teherként. Anyukám fiatalon a világ egyik legszebb színésznője volt, most pedig már az egyik legjobb is. Kőkemény csaj, például naponta jógázik. Rajongom őt, látod! Nagyon büszke vagyok rá. Rengeteget örököltem tőle: azt a fajta őserőt, a humort és a kitartást, ami még a nagypapámat is olyan erősen jellemezte.

Milyen érzés az anyukáddal együtt játszani?

Mindig más. Általában jól elvagyunk, de a Szirénénekekben megőrjít a tény, hogy a színpad szélén levő kiságyból nézi végig az összes jelenetemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar, mert zavar. De a Szerelem diadalában egy királynőt játszottam, aki nemes ifjúnak öltözve az ellenséges ház asszonyának és urának is szerelmet vall, hol férfiként, hol nőként. Ebben a darabban emelgetve, csókolgatva, térden csúszva csábítottam a saját anyámat órákig és az első előadás után már az öltözőben mondták a többiek, hogy, „azért ez nagyon beteg, amit itt az anyáddal műveltek!” Mire én: „hát igen, most hogy így mondjátok...” De közben nem foglalkoztam én semmivel, csak a jelenettel.

Sokan mondják rád, hogy nagyon öntörvényű vagy. Te milyennek látod magad?

Igen, egy önfejű, erőszakos, önző alak vagyok. De most épp ki vagyok békülve magammal, nagyon szeretem az életet úgy, ahogy van. Ha kevésbé vagyok jól, akkor a letargiától megvéd a humorom. Istenieket tudok magamon röhögni, ami mindig megnyugtat.

Mennyire vagy tudatos egy szerepben?

Szerintem eléggé ösztönösen működök a színpadon is, nem állok ellen annak, hogy magával ragadjon a darab.

Gimnazista korod óta szerepelsz filmekben is. Mennyiben más a vásznon, mint a színpadon játszani?

Filmezni a világon az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. A filmen sokszor elég, ha semmit sem csinálsz, csak „vagy”. A vásznon ott az arc, az érdekes és ennyi. Ez a „levés” pedig egy nagyon szomjazott állapota egy színésznek. Legutóbb az Urániában a Csak a szél bemutatóján fájt a szívem, hogy nem filmezek, pláne egy ilyen jó filmben nem.

Sas Tamással többször is dolgoztál együtt. Milyen embernek tartod őt?

Nagyon hálás vagyok neki, hogy 10 filmjéből 8-ba elhív. Persze túlzok, de tényleg megnyugtató, hogy mindig gondol rám. Neki köszönhetem, hogy van fogalmam a filmezésről.

Beszéljünk egy kicsit arról is, hogy hogyan indultál el a pályán. A gimnáziumi éveket a Vörösmartyban töltötted. Itt már eldöntötted magadban, hogy színész leszel?

Itt már elég erősen körvonalazódott a dolog, igen.

A Színművészetire 2003-ban vettek fel, Máté Gábor osztályába kerültél. Mit jelentettek számodra ezek az évek?

Máthé Gábor következetes, szigorú és alapos osztályfőnök volt, de mindig arra figyelmeztetett minket, hogy a jelenetekben ne vegyük túl komolyan se magunkat, se az életet. Inkább arra tanított, hogy minden tapasztalatot cinizmussal és iróniával kezeljünk, mert csak így lesz élhető az élet és igazi a színház.

Ezután kerültél a Katonába. Jól érzed itt magad?

A Katona az otthonom a szó átvitt és szó szoros értelmében véve is, hisz napi 10-12 órákat vagyunk bent a színházban. Nagyon szeretek ehhez a társulathoz tartozni, fontos feladatokat kapok, jó szerepeket játszom.

Hogyan lehet Magyarországon ma színészként boldogulni?

Szeretem ezt az országot. Ha hosszú idő után jövök haza valahonnan, mindig megdobban a szívem, azzal a jól ismert „végre itthon” érzéssel, de rettentően elkeserítő alapvetően sokszor ebben az országban élni. Torkig vagyok a butasággal, a véresszájúsággal, a kultúra semmibevételével, a diszkrimináció minden fajtájával és mindenfajta hátrányos megkülönböztetéssel, illetve azzal, hogy naponta történik valami, amitől úgy érzem, mintha nem is Európában lennék. Színészként sem egyszerű mostanában boldogulni, elsősorban anyagi értelemben nem.