Trendmagazin

A holokauszt

Amikor egy egész népet akartak kiirtani

2011.04.15 | Kirschner Dávid

A történelem számos borzalmas példát szolgáltat arra, hogy milyen amikor faji alapon történtek vérengzések, de különösen a huszadik század vált a történelemben a genocídiumok évszázadává, amikor a világ különböző pontjain etnikai alapon irtottak ki tömegeket. Ezek közül a század derekán véghezvitt, milliókat likvidáló, nemzetközi náci halálgyár vált a mindenkori népirtások örök szimbólumává.

Cikkünk a történelmi tények és összefüggések felelevenítése mellett a világtörténelem legmegdöbbentőbb, és leginkább megmagyarázhatatlan, gonosz éveinek kiváltó okaira, miértjeire keresi a választ. Arra, hogy hogyan lehetett a „felvilágosult” Európa másodszorra is egy világot megrengető, a korábbiaknál sokkal kíméletlenebb háború bölcsőjévé; hogy miként válhatott egy demokratikus úton választott párt kevesebb, mint egy évtized alatt az ördögi Harmadik Birodalom alapjává; és hogy mi lehet az a mögöttes mozgató erő, ami napjainkban is rengeteg embert befolyásol hasonló indulatokra annak ellenére, hogy nyilvánvalóak annak borzasztó következményei. A holokauszt kifejezés a Mózes-i Törvény által meghatározott teljesen elégő áldozat (héberül 'ólá') Septuagintában használt görög tükörfordításából, a 'holokautóma' kifejezésből ered, ami „teljesen elégetett”- et jelent. Ezt a kifejezést elsősorban a második világháború idején, a náci Németország fennhatósága alá tartozó területeken végrehajtott, szisztematikus népirtásra használják. Ennek során a főleg zsidó származású áldozat mellett, cigányokat (a holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30%-át gyilkolták meg), fogyatékosokat, orosz és lengyel hadifoglyokat, homoszexuálisokat, valamint „politikailag és vallásilag nem kívánatos elemeket” irtottak ki tömegméretekben. A holokauszt áldozatainak száma így minimum 10-12 millió ember, közülük hat millió ember zsidó volt.

A zsidóság hosszú, rögös, és kegyetlen utat járt be, míg eljutott a Holokausztig. Ennek a közel négyezer éves nemzetnek a sorsa a történelme során folyamatosan az „egyszer fent, egyszer lent” elve szerint változott. A pátriárkák kora után, az időszámításunk előtti 1500-as években Mózes (Mose) vezetésével a zsidó nép egy 400 éves fogság után kivonult Egyiptomból (exodus). A következő hosszú évtizedek a Földközi-tenger keleti partja mentén elterülő Kánaán (K'naan) nevű területen végbement honfoglalásról szóltak, majd az i. e. 11-ik században a királyság megalapítása történt meg, amikor a törzsszövetségekből álló nemzet egyesült. A királyság az i. e. 900-as évek második felében kettészakadt egy déli ( a két törzset magába foglaló Júdea) és egy északi ( a többi tíz törzset egyesítő Izrael) királysággá. Ez utóbbit i. e. 722-ben az Asszír birodalom deportálta, helyükre káldeai népeket telepítettek be. A déli királyságot később három hullámban, 586-ban kezdte deportálni a Babilóniai birodalom. Az i. e. ötödik században nekik sikerült visszatérniük, de Júdea és Izrael ettől fogva nem volt ugyanolyan, mint előtte, és a perzsa, majd makedón uralmat felváltotta Nagy Sándor utódbirodalmainak kegyetlenkedése, végül a korrumpálódott vezetés a második században a rómaiak kezére játszotta a tényleges hatalmat, cserébe azért, hogy ők lehessenek a helyi uralkodók. I. sz. 6-ban Izrael területét Iudaea néven provinciává tették, majd 70-ben a későbbi császár, Titus a X. légió élén lerombolta a zsidó identitás, és megtépázott egység utolsó alapkövét, a jeruzsálemi Templomot, és lemészárolta a várost. Ekkor indult meg a zsidóság többi nemzet közé történő szétszóródása (diaszpóra), s bár a századok során igyekeztek megőrizni identitásukat, a vallási sajátosságaikat és ezzel összefüggő külső jegyeiket, a zsidókat az őket „befogadó” népek fokozatosan gyökereik feladására kényszerítették pogromokkal, kegyetlenkedésekkel.

A huszadik század első évtizedeire a zsidóság asszimilálódott rétege is megőrizte a gyökereiből fakadó előrehaladási ösztönét, és ekkorra Európa több országában, és itthon is a polgárság és értelmiség jelentős részét zsidó származásúak alkották. (Azért is fontos ez a tény, mert később, a deportálásokkal gyakorlatilag majdnem egy egész társadalmi osztályt tüntettek el, beleértve a hazai értelmiség nagy részét is, ami elősegítette, hogy újabb diktatúra alakuljon ki hazánkban a világháború után). Ez a mindennapi életben azt jelentette, hogy ha valaki beteg volt, nagy eséllyel egy zsidó orvoshoz fordult, akinek ügyvéd kellett szintén könnyen botlott zsidóba – a mindenféle összeesküvés-elméletek ellenére egyszerűen azért, mert nagyrészt ők rendelkeztek megfelelő képesítéssel. Ez a társadalomban nagy ellenérzést munkált ki, és eljutott egészen a nagypolitikáig: a Teleki Pál nevéhez fűződő 1920. évi XXV. tc., ismertebb nevén a „Numerus Clausus” törvényi szinten nyomott vissza megannyi tehetséges embert, pusztán a származása miatt. Ugye ez a törvény az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte, a zsidókat is ide sorolva, annak ellenére, hogy az 1876 óta nem idegen etnikumnak számítottak jogilag, hanem teljesen egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak. A törvén arról szólt, hogy elvágja az akkori értelmiség „zsidó utánpótlását”.

Időközben Németországban Adolf Hitlert nevezték ki az ország kancellárjává (1933), aki szisztematikusan kezdte felszámolni a törékeny demokráciát. 1935-ben a nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat az állampolgárságuktól és megtiltották számukra a nem zsidókkal való házasságot. Ráadásul a nevüktől is megfosztották őket: a férfiakat Izraelnek, a nőket Sárának kellett szólítani. Az alapvető demokratikus jogok felszámolása, az ellenzéki képviselők bebörtönzése és megölése Németországot centralizált totalitárius egypárti állammá változtatta az évtized második felére. 1938-ban kezdődtek a nyílt, erőszakos és gyilkos fellépések a zsidó lakosság ellen Németországban. Az úgynevezett „kristályéjszakán”, november 9-én rohamosztagosok száz zsidót öltek meg, többeket bántalmaztak, ezernél is több zsinagógát, zsidó lakást és boltot gyújtottak fel, illetve raboltak ki. Megközelítőleg 30 ezer embert vittek koncentrációs táborokba. 1939-től kezdve a fogyatékkal élőket is szisztematikusan iktatták ki. A hozzátartozóik kötelesek voltak őket megfelelő kórházakban elhelyezni, ahol többnyire méreggel, gázzal végezték ki őket, a hozzátartozókkal azt közölték, hogy betegség miatt haltak meg. Eközben hazánkban Gömbös Gyula németbarát politikája a Harmadik Birodalom oldalára sodorta Magyarországot. Ebben az időszakban született meg az 1938. évi XV. tc. – az I. zsidótörvény – ami húsz százalékban maximalizálta a zsidók foglalkoztatottsági arányát a különféle vállalatoknál, és vallási alapon definiálta a „zsidó” fogalmát. Ezalatt mindenki a trianoni béke revízióját várta, és Magyarország egy részét el is érte a náci Németország és a fasiszta Olaszország segítségével, ami csak fokozta a közhangulatot, növelve az emberekben a lojalitást. A miniszterelnök, Imrédy Béla egy radikálisabb zsidótörvény-tervezetet nyújtott be, de miniszterelnöksége hamar véget ért, amikor kiderült, hogy egyik őse zsidó volt, és így éppen az a törvény fosztotta meg hivatalától, amit ő maga akart szigorítani. A következő évben ismét Teleki lett az ország miniszterelnöke, és ő nyújtotta be a II. zsidótörvényt, ami már faji alapon szelektált a lakosság között. Gyakorlatilag nem tölthettek be olyan állást, amivel csak csekély mértékben is hathattak másra: középiskolákban, színházakban, állami-, igazságügyi- és közigazgatási intézményekben és a médiában nem dolgozhattak, máshol is csak maximum 6 százalékos aránnyal. Gondoljunk bele, hogy ez mit jelentett a mindennapokban: annak, akinek zsidó létére sikerült a Numerus Clausus ellenére megfelelő képesítést szereznie, azt ellehetetlenítették a munkavállalásban.

Miközben itthon fokozódott az antiszemitizmus, Lengyelország megtámadásával kezdetét vette a második világháború. Akkoriban Lengyelországban lakott a legnagyobb számú zsidóság, közel két millió fő. 1940-ben ide kezdték meg az európai zsidóság deportálását, akiknek egy részét gettókba, másik részüket koncentrációs táborba zárták. Mindezt Adolf Eichmann vezetésével, aki a magyar deportálásokat is vezényelte. A német és az olasz jótékonykodás továbbra sem szűnt meg Magyarország számára, hazánk pedig egyre elkötelezettebbé vált a náci hatalmak felé. Tragikus, hogy az ország egyik fő célját olyan erők valósították meg, akik később, hosszútávon jóval súlyosabb bajba sodorták a nemzetet. Hitler Magyarország segítségét kérte Jugoszlávia lerohanásában az örök barátsági szerződésük ellenére, cserébe a Délvidék visszaszerzéséért. Teleki öngyilkosságot követett el, hazánk pedig felrúgva megállapodását Jugoszláviával, a negyedik revíziós sikerért cserébe belépett a világháborúba. A visszacsatolásokkal egyébként a 480 ezer magyar származású zsidó lakosság száma a betelepülőkkel együtt közel 800 ezerre növekedett, bár nagy részük úgynevezett „rendezetlen állampolgárságú” volt, akiket a Kárpátaljára igyekeztek telepíteni. A megközelítőleg 18 ezer embert a Kárpátaljáról Ukrajnába hurcolták, és Kamenyec-Podolszkij környékére szállították. Itt Fridrich Jeckeln SS-tábornok alakulatai a helyi zsidó lakosságot is beleértve, tömeges kivégzések során géppuskázták le őket. Ez lett a holokauszt első nagy tömegmészárlása. A III. zsidótörvény, az 1941. évi XV. tc. mindazokat zsidónak minősítette, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Ezenfelül megtiltotta a „vegyes” házasságokat és a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. Bár nem kifejezetten a zsidóság volt a célpontja, szervesen kapcsolódik a holokauszt elindulásához az az újvidéki mészárlás is. Egy jugoszláv partizáncsoport felszámolásakor elszenvedett pár fős veszteséget az ottani magyar csendőrség kegyetlen tömegmészárlással torolta meg: összesen 3340 embert, nőket (729), gyermekeket (147), időseket géppuskáztak le az utcán, vagy lőttek a jeges folyóba. A kegyetlenkedést vezető négy magas rangú vezető ellen indult eljárást Horthy később megszüntette. (Ezek az emberek Németországba menekültek, és ott is magas tisztségeket értek el az SS-ben és a Gestapo-ban, de később szerencsére a német megszállás után kiadták őket Jugoszláviának, ahol ki is végezték őket).

1941 szeptemberére el lett döntve a zsidók tömeges lemészárlása, a következő év januárjában pedig a wannseei konferencián megszületett a cinikusan „végső megoldásnak” nevezett tervezet. A náci csapatok 1941-ben átlépték az orosz határt, de először tudatosan azon területeket foglalták el, ahol az orosz zsidóság kilencven százaléka lakott. Öt nappal később már meg is kezdték az öldöklést. Június 27-én Bialystokban 2000 zsidót mészároltak le, 30-án Lvovban újabb 7000-et, kettő év alatt összesen hatszáz-ezret. Ukrajnában és a Balti államokban uszításokkal bevonták a lakosságot is a nyilvános kivégzésekbe. 1941 szeptember végén Babij Jar-ban egyetlen nap alatt 33 800 embert végeztek ki

Hazánk 1944 márciusában német megszállás alá került, és ezekben a napokban indultak el hivatalosan is a zsidók elleni erőszakos intézkedések. A miniszterelnök Sztójay Döme lett, a deportálás terveit pedig benyújtották a kormánynak. A korábbi években is végig cinikus és álszent Horthy pedig szabad kezet adott a kormánynak, hogy az saját hatáskörében intézkedhessen. 1944. március 29-én fogadták el a zsidó ellenes intézkedések elkezdését: elkobozták autóikat, telefonjaikat, csökkentették élelmiszer adagjaikat, csupán meghatározott időpontokban vásárolhattak be és akkor is külön élelmiszerjeggyel, kizárták őket a különféle kamarákból, megszüntették tagságaikat; a bomba károsultakat zsidóktól elvett lakásokba telepítették, ráadásul ellátásukat a zsidóknak kellett megfizetniük. Ezenfelül viselniük kellett egy tízszer tíz centis, kanárisárga hatágú csillagot a ruházatuk baloldalán. A „zsidótlanítási” intézkedések Eichmann vezetésével, egy kb. 200 fős brigád részvétrelével, és a magyar közigazgatás és csendőrség aktív támogatásával történt meg. A vasutasok nélkül lehetetlen lett volna mindössze három év alatt három millió zsidót a haláltáborokba hurcolni. Megközelítőleg kettőszáz-ezer magyar – vasutasok, hivatalnokok, rendőrök, csendőrök, katonák, sőt orvosok – vették ki a részüket a magyar zsidók elhurcolásában. A zsidók társadalomból való kitaszítása, a kifosztásuk, gettósításuk és deportálásuk Magyarországon páratlan fürgeséggel valósult meg. Pár hét leforgása alatt, június elejéig Budapest kivételével az egész országban véghezvitték a gettósítást, majd összesen fél millió magyar zsidót koncentráltak a fővárosba. A gettók minden esetben hatalmas épületek voltak, rosszabb esetben téglagyárak, melyeknek csak tetejük volt, oldalfaluk nem. Se víz, se csatornázás nem volt, helyben ásott latrinákat kellett használniuk, ráadásul a fejadag is csekély volt (Nyíregyházán például 10 dkg krumpli, ugyanannyi kenyér, és egy dkg liszt volt a fejadag). A gettókban a gazdag, vagy annak hitt zsidókat egy külön erre fenntartott helyen kínozták meg, hogy árulják el, hova rejtették el pénzüket. A szadizmus, kegyetlenkedés és szexuális perverzió eredményeként sokan már a gettókban belehaltak a kínzásokba, vagy öngyilkosságot követtek el, mások megőrültek.

Úgynevezett „munkaerő-kölcsönzés” indokával kezdték őket külföldre vinni, de a mozgássérültek, magatehetetlen öregek és csecsemők is a vagonokba kerültek. Átlagosan 50-60 embert tettek egy vagonba, akik ha lefeküdtek éppen elfértek, Magyarországon ez gyakran volt 80-120 is, így már lehetetlen volt ledőlni, levegő is alig volt. Egy-egy ilyen halálút kettő, vagy három napig is eltarthatott. Mivel a katonai szállítmányokkal megrakodott vonatok elsőbbséget élveztek, gyakran órákig is váratták a halálba menőket. Az állomásokon sokan a megmaradt értékeiket, ékszereket, órákat ajánlottak fel egy kis vízért; egy kulacs víz „ára” száz pengő volt, de sokszor a csendőrök csak a pénzt vették el, vizet nem adtak. Márai Sándor így ír 1944-es naplójában: „Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre, vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni." Magyarországról május 15-e és július 8-a között közel fél millió embert Auschwitz-Birkenauba és más haláltáborokba vittek, Európa ugyanis tele volt koncentrációs táborokkal. Szégyenletes tény, hogy a legtöbb zsidót Magyarországról deportálták. Az Auschwitz-ba érkezőket a kegyetlenségéről és őrültségéről hírhedt Dr. Mengele és csapata fogadta. Az érkezőknek férfi és női sorokra kellett válniuk, mindannyian elhaladtak az orvosok előtt. A 16 és 40 év közötti, munkaképeseket tovább engedték, a gyengéket, időseket, fogyatékosokat leválasztották. Munkatáborokba csak azok kerültek, akiket alkalmasnak ítéltek a munkára, a többieket a közeli erdős területen levetkőztették, és azt mondták nekik, hogy zuhanyozni viszik őket. Valójában mindannyiukat elgázosították. Ezután egy zsidókból álló csapat a holttesteket a krematóriumba vitte, és ott elégették őket. A szökésen kapott rabokat megkínozták, majd nyilvánosan, elrettentésül felakasztották. A hajnali négykor felkeltett rabok hosszú sorokban rohamozták meg a latrinákat, majd egy-két órán keresztül katonás rendben állva kellett várniuk, míg a felügyelők végigszámolják őket. A reggeli kávéhoz vagy teához való sorban állás után indult a kemény, kegyetlen munka, egészet este hatig. Visszatéréskor újabb ellenőrzésen mentek keresztül, hogy nem-e vittek be valamit, ezt követte az esti ételosztás, a személyenként 20-30 dkg kenyér, 2,5 dkg margarin esetleg egy 2-3 dkg-os kolbász, néha egy kanálnyi lekvár. A szerencsétleneknek mindössze öt-hét órát volt idejük aludni, de valódi pihenésről nem is beszélhetünk, amikor többen zsúfolódnak össze egyszerre egy-egy fapriccsen. Belżec, Treblinka, majd Sobibor felszámolásával 1943 novemberére Auschwitz maradt az egyetlen megsemmisítő tábor.

Ebben az évben Rudolf Höss-t Arthur Liebehenschel SS-alezredessel cserélték le, aki által a kegyetlenkedő politikai fogoly felügyelőket német szocialisták, és más internáltak váltottak le. A kiválasztáson túljutó foglyok általános helyzete megváltozott, bár az elgázosítások továbbra is folytatódtak. A csökkenő transzportok miatt miatt a zsúfoltság is csökkent, és így megnőtt a munkaképes foglyok értéke. Később ismét Höss-t nevezték ki vezetőnek, és így folytatódtak a kegyetlenkedések. Ebben az időben készült az azóta híressé vált Auschwitz-album.

[kiemelt]
[cim] Auschwitz-Birkenau[/cim]
[tartalom]

Krakkótól 70 km-re délnyugatra, a Németországhoz csatolt Felső-Sziléziában hozták létre, elsősorban a lengyel hadifoglyok elhelyezésének problémája miatt. A város szélén álló elhagyott kaszárnyabarakkok megfelelőek voltak a célra, így lengyel és zsidó foglyokkal felújíttatták azokat, valamint felállították a szögesdrót kerítést. A leendő foglyok felügyeletét eleinte harminc német köztörvényes bűnözőre bízták, eközben megkezdődött a környékbeli lakosság kitelepítése, otthonaik lerombolása, ráadásul az innen nyert építési anyagokat felhasználták a tábor bővítésére. Így a tábor körül egy negyven négyzet kilométeres üres terep jött létre, még jobban elzárva a külvilágtól azt. Menet közben a kettő kilométerre fekvő Birkenaut egyesítették Auschwitz-al. Utóbbi volt a koncentrációs tábor, valamint a tábor központja, Birkenau a megsemmisítő részleg és az érkezőpont volt, az ipari termelést a Monowitz-i kényszermunkatábor biztosította. Az Auschwitz-i tábor bejáratának cinikus felirata az "Arbeit macht frei - A munka szabaddá tesz". [/tartalom]
[/kiemelt]

A haláltáborokról igenis, tudtak Nyugaton és a semleges országokban. Az „Auschwitz-i jegyzőkönyv” mellett a rádió és újságok is beszámoltak a deportálásokról. A német lakosság tudatlansága sem volt lehetséges, hiszen a jól felismerhető zsidóság egyik napról a másikra tűnt el, ráadásul az elhurcolásban sokan segédkeztek is, nem is beszélve a táborokból visszaérkező szállítmányokról: a leborotvált hajak, ruhák, személyes tárgyak, stb. A nemzetközi helyzet miatt Horthy júliusban leállíttatta a deportálásokat, de rosszul sikerült kiugrási kísérlete miatt Szálasi Ferenc, a nyilasok vezére lett az ország vezetője. Ekkor már csak Budapestről nem deportáltak minden zsidót, őket itt gettókba zárva tartották fogva. Októberben a munkaképes embereket árokásó századokba szervezték, ahol embertelen körülményeknek és kegyetlenségeknek voltak kitéve. Novemberben indultak a halálmenetek az árokásók, és a gettókban élők részvételével. A cél Hegyeshalom volt, az utat étlen-szomjan, az őrök kíméletlenségének kiszolgáltatva kellett megtenniük. Itt a túlélőkre munka várt, majd ezután haláltábor. A nemzetközi elismerésre áhítozó hungarista vezetés adott a semleges államok véleményére, így átmenetileg igyekeztek a fővárosban tartani a zsidókat. Miután kiderült, hogy sosem fogják elismerni őket, folytatódtak a gyilkolások, Dunába lövések. Edmund Veesenmayer a nürnbergi perben tett vallomásában így fogalmazott 1944-ről: „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. (…) Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé.” Ahogy közeledett a front, megkezdődött Auschwitz kiürítése is, rengeteg foglyot szállítottak át másik táborba. Az elhagyott Auschwitz-komplexumot, és benne a hét ezer túlélt foglyot a Vörös Hadsereg szabadította fel 1945. január 27-én, ezt pedig fokozatosan követte a többi haláltábor felszámolása is.

A néhány év alatt végbement holokauszt borzalmait nem lehet szavakba önteni, és az elmúlt közel hetven év sem volt elegendő, hogy bármilyen emberi nyelv igazán megfelelő kifejezést találjon ennek megfogalmazására. Minden szabadságot, embereket szerető polgárnak tennie kell azért, hogy ez még egyszer ne történhessen meg semmilyen formában, a demonstráció egyik lehetősége az Élet Menetén való részvétel, április 17-én. A valóságtól teljesen elszakadt holokauszttagadás, és a nyilvánvaló tények elferdítői, valamint ezzel karöltve a szélsőséges, származási alapon gyűlölködők nincsenek tisztában azzal, hogy ha nem tanulunk a múltból, arra kényszerülünk, hogy megismételjük a múlt hibáit.