Trendmagazin

A kritikus, akit minden érdekel

Fáy Miklóssal beszélgettünk gasztronómiáról, művészetről és az élet dolgairól

Egy lomkocsmánál beszéljük meg a találkát, a helyszínt én választom. Hamarabb érkezem és szembesülök vele, hogy a helyet bezárták. Percnyi pánik vesz erőt rajtam, de gyorsan felfedezek egy, az utca túlsó oldalán levő pubot. Közben Fáy Miklós is megérkezik. Biciklin. Így amíg elérjünk a hirtelen rögtönzött helyig, a biciklizésről faggatom.

A biciklizés számodra egészségmegőrzés vagy környezettudatosság?

Inkább egészségmegőrzés, meg persze hobbi is. Ezenkívül így gyorsabban is eljutok bizonyos helyekre.

És nem félsz attól, hogy valami baleset ér?

Egyáltalán nem. De hála az égnek soha nem is történt semmilyen gond. Egyszer egy taxis belém jött hátulról, de akkor sem sérültem meg komolyabban.

Közben megérkezünk a helyre. Kicsit hangos, de azért megteszi. Habár az eredeti helyszín ugrott, azért még megkérdezem, hogy mit gondol a „lomkocsma” nevű jelenségről.

Nem mondanám, hogy nem szeretem, de igazából nem nagyon érint meg. Nem járok ilyen helyekre, Illetve mindig ugyanazokra a helyekre járok. Nekem ez a lomkocsma-divat kimaradt.

Milyenek azok a helyek, ahova szívesen eljársz?

Hát, igazából nem vagyok egy nagy eljárós típus. De szívesen beülök például az Operába. Vagy egy étterembe legfeljebb.

Az emberek többsége egy tehetségkutató műsorból ismer mint zsűrit. Hogyan kerültél oda?

Pontosan nem tudom megmondani. Talán úgy ajánlottak. Igazából fogalmam sincs, hogy miért engem választottak. Ha az a kérdés, hogy miért vállaltam el, akkor egyrészt azért, mert azt hittem, hogy jobban fogom tudni csinálni. Másrészt úgy gondoltam, hogy mindenképp megér egy próbát. Azt gondoltam, hogy fair play gyanánt mindenképp szükség van rá, tehát, hogy ne mindig én legyek az, aki ír másokról, hanem most az, akit látnak és akiről véleményt alkotnak.

Akkor ezek szerint szeretted ezt a munkát?

Igen, természetesen. De elég volt belőle. A második szériánál már azt éreztem, hogy nem tudunk újat mutatni, nem tudunk megújulni.

A kollégáiddal jól kijöttetek?

Jól, persze, de azért egy igazi bensőséges kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Nem is találkoztam velük azóta, hogy véget ért a műsor. De ez ilyen ebben a szakmában: az emberek egy időre találkoznak, utána szétválnak. Mondjuk engem kicsit zavar ez a látszatintimitás, amit a tévé sugároz.

A műsor alatt megkaptad a „kegyetlen zsűri” címkét. A való életben mennyire vagy kritikus akár önmagaddal, akár másokkal szemben?

Magammal nem eléggé, ha ki lehet ezt így mondani. Tudod, igazából ez a foglalkozásom, de azért nem tartom magamat olyan nagyon kegyetlennek. Vagy ha az is lennék, akkor sem akarom ezt tudatosan csinálni.

Egy tévémagazinnak is írtál kritikákat tévéműsorokról. Rólad pedig köztudott, hogy úgy gondolsz a televízióra, mint a dologra, amely csak bepiszkít. Amikor felkértek erre, akkor nem gondoltak arra, hogy sok jót nem fogsz mondani?

Azt nem tudom. Viszont én előtte több évig dolgoztam tévékritikusként. És annyira érdekel is a tévé, hogy hetente írjak egy ilyen jellegű kritikát. Talán ez is a leghálásabb kritikai téma: több embert érdekel és gyorsan is megírható, csak megnézed a műsort, leírod, hogy mit gondolsz és már készen is vagy. Ezenkívül itt közvetlenebb a kapcsolat az író és az olvasó között, amit én nagyon szeretek.

Wittmann fiúként étteremkritikákat is írtál. Mesélnél erről is egy keveset?

Eredetileg nem az én ötletem volt, hanem Lászlóé. (Orsós László Jakab, a másik Wittmann fiú) Egyszer összeültünk és megbeszéltük, hogy igazán kevés az a hely, ahol jókat lehet enni. És így jött az ötlet, hogy nézzünk körbe, hogy hol és mit főznek. Az ötlet meglepően sikeresnek bizonyult. Amikor pedig abbahagytuk, akkor azt reméltük, hogy majd valaki folytatni fogja ezt a vállalkozást, de igazából szerintem ez nem történt meg.

Egyébként tudsz főzni?

Hát, bizonyos dolgokat igen. De nem vagyok az a főzős típus, aki egész nap a konyhában alkot.

Mi a kedvenc ételed?

Valami olasz. És egyszerű. Én az egyszerű ételeket szeretem.

A gasztronómiánál maradva: van esetleg kedvenc sztárséfed, akit mondjuk nyomon követsz vagy szeretsz? Gondolok itt akár Stahl Juditra vagy Jamie Oliverre...

Jamie-t szeretem. Ő nagyon tehetséges. És nagyon lendületes is. Stahl Judit világa ennek pont az ellentéte: ő sokszor túlbonyolítja a dolgokat. Szerintem ez felesleges.

Kevesen tudják rólad, hogy jogi diplomád van. Miért döntöttél mégis az újságírás mellett?

A jogi egyetem egy kétségbeesett választás volt: nem tudtam mit akarok csinálni. Úgy gondoltam, hogy beiratkozom ide – mert akkoriban könnyű volt a jogi karra bejutni – és aztán majd lesz valahogy. Azután közeledett a harmadév vége és én megijedtem, hogy a végén majd jogászként végzem és akkor jutottam el a Népszabadsághoz. Akkor még nem volt ennyire telített az újságírói pálya, így viszonylag könnyű volt oda is bejutnom.

Szerinted mitől válik egy kritikus jó kritikussá?

Számomra a legeslegfontosabb dolog a jó íráskészség. Tehát jobban foglalkoztat, hogy milyen az adott cikk, mint a benne lévő vélemény. De persze a határozott vélemény is fontos. De az is lényeges, hogy meg tudja szerettetni a tárgyát az olvasóval. A jó kritikus igazából jó újságíró elsősorban és csak utána kritikus.

Nagyon tetszett, hogy az e-mail címedben ott van Donatello és Leonardo neve is. Ők a kedvenceid? Vagy ez a korszak az, ami vonz?

Most fejlesztem a viszonyomat a képzőművészettel, belekezdtem a képzőművészeti kritika írásába is. De igen, a cinquecento a kedvenc korszakom. Az én korosztályomnak Leonardo volt a minden, például Michelangelot csak később kezdték el értékelni.

Van-e olyan alkotó még, akihez vonzódsz?

Nagyon szeretem még Berninit is. A modernek közül pedig Picassot, annak ellenére, hogy most leginkább Picasso-ellenes hangulat uralkodik.

Olvastam valahol, hogy imádod Dél-Amerikát is...

Hát én igazából Dél-Amerikának az elzártságát szeretem nagyon. Olyan, mintha egy másik időszámítás uralkodna ott.

Ha már Dél-Amerikánál tartunk: mennyire tartod fontosnak a környezetvédelmet?

Csak alapszinten: olyan dolgokra gondolok, hogy nem dobálom el a szemetet. A környezetvédelemhez amúgy igen pesszimista módon közelítek: szerintem ezzel az ember mindig csak addig foglalkozik, amíg nem érinti. Azután, ha eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon majmok vagy emberek legyenek, akkor azonnal beáldozod a majmokat, hogy te megmaradj.

Hogyan kell elképzelnünk a „hétköznapi” Fáy Miklóst?

Egy napomban mindig vannak kötelező elemek. Mindennap szeretek írni, hogy ne rozsdásodjak be. Emellett minden nap sportolok is valamit, a cukorbetegségem miatt. Ez lehet futás vagy tornaterem vagy biciklizés, esetleg a Pilates.

Mi az, amit mindenképp el akarsz érni az életedben?

Ezen nem szoktam gondolkozni. Igazából nincs egy olyan nagy cél. Nem is emlékszem az életemnek egy olyan pillanatára sem, ahol valami nagy cél lebegett a szemem előtt. Valahogy mindig jó irányba tologatják az életem és nekem nincs más dolgom, minthogy odafigyeljek, hogy merre tolnak. Persze azért vannak céljaim: például folyamatosan szeretnék jobban írni. A legfontosabb, hogy örüljünk az életnek, de én ilyen szempontból igen szerencsés vagyok.

Akkor elmondhatjuk, hogy boldog vagy?

Igen, nagyon is az vagyok.

Az nagyon jó.