Trendmagazin

Akit Köves Gyuriként ismertünk meg...

Nagy Marcellel beszélgettünk

A Sorstalanságban ismertük meg, akkor még göndör fürtökkel. Azóta jópár év eltelt, a fürtök eltűntek, Nagy Marcell pedig felnőtt. De néhány dolog nem változott: még ma is a filmezés az, amivel foglalkozni szeretne. És biztosan hallani fogjuk még a nevét...

Az emberek téged leginkább a Sorstalanság című filmből ismernek, ez a film tett téged országosan ismertté. Hogyan is lettél Köves Gyuri?

Nekem nem ez volt az első filmem. Ezelőtt már játszottam a Pál utcai fiúkban, ott felfigyeltek rám és elhívtak egy meghallgatásra, illetve akkor már jártam Földessy Margit színitanodájába, ahonnan szintén hívtak a castingra. Egy év alatt velem együtt 3000 gyereket hallgattak meg és végül engem választottak Köves Gyuri szerepére.

Amikor elkezdődött a forgatás, még csak 12 éves voltál. Nem féltél a szereptől?

Igazából nem is fogtam fel ennek a súlyát, csak sodródtam és csináltam azt, amit éppen kellett.

Fel tudtál készülni valahogyan a szerepre?

Csak két héttel a forgatás előtt tudtam meg, hogy végül én kaptam a szerepet. A rendezőnek ezzel pedig éppen az volt a célja, hogy ne kezdjek el készülni rá fejben, hogy ne görcsöljek rá.

Mi volt a legkellemesebb élményed a forgatás alatt?

Nehéz lenne egyet kiemelni. A legnagyobb élményt az jelentette, hogy egy nagyszerű csapattal dolgozhattam együtt.

A forgatás előtt elolvastad magát a könyvet?

Olvastam és elég nehéz olvasmány is volt még akkor. De nekem inkább a forgatókönyvet kellett magamba szívnom, ami jóval könnyebb volt.

Amikor elkezdődtek a forgatások, akkor a könyv már igen népszerű volt. Gondoltad volna, hogy a film is ilyen sikeres lesz?

Igen nagy várakozás volt a film felé, mivel Kertész Imre akkor kapott Nobel-díjat a könyvért, mikor elkezdődtek a film körüli munkálatok. Én igazából sosem gondolkoztam azon, hogy vajon a film sikeres lesz-e vagy sem vagy, hogy milyen utóéletet fog beélni, csak egyfajta örömjátékként tekintettem rá. Kicsit szomorú is voltam, mikor végeztünk vele, mert úgy éreztem, hogy ezzel lezárul életem egy szakasza, de utána rájöttem, hogy igazából ez indított el azon az úton, amin most vagyok.

A filmet számos országban bemutatták, a bemutatókon neked is meg kellett jelenned, interjúkat kellett adnod. Nem voltak nagyon fárasztóak az utazások és a szereplések?

Nyilvánvalóan valamilyen szinten fárasztó volt, viszont nagyon élveztem. Olyan élményekkel gazdagodtam, melyeket elgondolni sem tudtam volna a film előtt. A torontói fesztiválon például a mellettem levő asztalnál ebédelt Adrian Brody és Pierce Brosnan.

Mi az a dolog, ami most hiányozna az életedből, ha akkor nem te vagy Köves Gyuri?

Gyakorlatilag minden. Minden dolog, amivel ma foglalkozom, az annak köszönhető, hogy én akkor játszottam a Sorstalanságban.

Neked nem ez volt az első filmes szereplésed. 2003-ban játszottál a Maurizio Zaccaro rendezte Pál utcai fiúkban. Mennyiben volt más a Sorstalanságban játszani?

Teljesen más volt. Egyrészt A Pál utcai fiúkban csak egy kis szöveges szerepem volt. Másrészt ott a szereplők többségének az egész film csak szórakozás volt: a főbb szereplőknek kellett csak nagyon komolyan venni a játékot, mi inkább kalandként fogtuk fel.

Említetted Földessy Margit Színitanodáját. Mennyi időt töltöttél itt?

10 éves koromtól kezdve jártam ide egészen tavaly szeptemberig, amíg még volt rá időm. Most már sajnos nincsen.

Milyen feladatokat oldottatok meg itt?

Margit ezt az egészet úgy fogja fel, mint egy kreatív stúdiót. Alapvetően színészi gyakorlatokat, improvizációkat és mozgásszínházat csináltunk. Persze csak kevesen lesznek színészek azok közül, akik idejárnak, viszont nagyon hasznosak ezek a feladatok, kiválóan fejlesztik a személyiséget. Én is rengeteget köszönhetek ezeknek az óráknak.

Ezzel a csoporttal 2008-ban előadtatok egy színpadi darabot is, a Lovakat lelövik, ugye? címűt. Mennyiben volt más színpadon játszani, mint filmben szerepelni?

Nagyon más, de nem tudom megmondani, hogy miben más. Viszont a film az, ami közelebb áll hozzám: azt nézni is, csinálni is jobban szeretem.

Ennek ellenére mindenhol azt nyilatkozod, hogy nem akarsz színész lenni...

Igen, ez így van. Habár érettségi után jelentkeztem a színművészetire, de nem készültem fel rendesen és csak fél vállról vettem a feladatokat, ezért gyorsan haza is küldtek. Szerencsére. Engem inkább a kamera mögötti munka izgat jobban.

Már az OKTV-n (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny) is ilyen jellegű pályamunkákat készítettél. Ezeket hogyan értékelték?

Az OKTV-n majdnem kétszer is indultam, mindkétszer egy esszét és egy filmet kellett készíteni. Először azonban az esszét nem vettem komolyan, csak a filmet. A film akkor egy különdíjat kapott, összesítésben pedig benne voltam az első 15-ben. A következő évben minkét részt komolyan vettem, de sajnos akkor elfelejtették feladni a jelentkezésemet.

Érettségi után a MOME-ra kerültél Fotográfia szakra. Mi az, ami leginkább megmozgat a fotózásban?

Az ember. Mindig embereket fotózok. Néha persze vannak olyan pillanataim is, mikor kedvem lenne kipróbálni a divatfotózást is, de odáig még sosem jutottam el.

Van egy 2010-ben készült képed: egy kolontári szobabelsőt ábrázol. A saját szemeddel láttad az iszap pusztítását. Hogyan hatott rád a tragédia?

Nagyon megdöbbentő volt az egész. Teljesen más volt élőben látni ezt a katasztrófát, mint tévéből. Az ottani szagot a mai napig fel tudom magamban idézni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megérint a dolog.

Visszakanyarodva a tanulmányaidhoz: jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanulsz kameramanként. Hogyan érzed itt magad?

Nagyon jól. Az első félév leginkább ismerkedéssel telt. Most egy nagyon speciális osztály indult: a hat szak (operatőr, vágó, rendező, gyártásszervező, hangmérnök, dramaturg) teljesen együtt működik és ehhez az kellett, hogy összekovácsolják a társaságot.

A legnagyobb videómegosztón három munkádat is meg lehet tekinteni. (Névjegyfilm, Környezetfilm, Ritmusfilm) Milyen visszajelzéseket kaptál ezekre a munkákra?

Ezek a kis filmek bemutatkozó videóknak készültek. Leginkább a Névjegyfilmet szeretik, hozzám is az áll a legközelebb, de mindegyikre pozitív visszajelzéseket kaptam.

Mit gondolsz általában a magyar filmezésről?

Szerintem lehet jó magyar filmet csinálni, de persze ehhez is pénz kell.

Milyen filmet forgatnál szívesen?

Nagyon szívesen csinálnék egy jó magyar akciófilmet. De a reklámok is nagyon érdekelnek, szívesen elmozdulnék a képgrafika, gerillakampány irányába is.

Mi a helyzet a Tüskevárral?

Ez egy érdekes dolog. Én a Tutajost játszottam benne. Leforgattuk a filmet, utána leállt a forgatás, de a következő nyáron is még forgattunk hozzá. Utána elfogyott a pénz és évekig húzódott, hogy vajon mi lesz a film sorsa. Pár hónapja felhívott a rendező, hogy mégis lesz bemutató. Utána megint elhallgatott minden és nemrégiben a rádióban fél füllel elkaptam, hogy a Tüskevár zenéje következik. Szóval nem tudom, hogy mi lesz.

Szüleid nagy sportolók: anyukád huszonötszörös magyar bajnok futó, édesapád pedig öttusázott és triatlonozott is. A te életedben mennyire játszik fontos szerepet a sport?

Nagyon: ha nincs a Sorstalanság, szinte biztos, hogy én is sportoló leszek. De sajnos most nincs rá időm. Viszont a jó idő miatt folyamatosan azt érzem, hogy biciklire kell ülnöm.

Mi mást csinálsz még a szabadidődben?

A mostani nagy őrület a csocsó. De volt egy pár évem, amikor a kártyaművészet street artos verziójáért voltam oda.

A Marcell név szimbolizálja az erőt, az előretörést, a meg nem hátrálást. Te mennyire vagy ilyen?

Törekvő vagyok a szó jó értelmében. De az én szakmámban erre szükség is van.