Trendmagazin

Áthallások - Azok a 80-as évek…

A Trendmagazin is ott volt a konferencián

2012.03.25 | Kocsis Katica

Március 21-én került megrendezésre a Trafóban az Áthallások címet viselő konferencia és beszélgetés, melynek legfőbb célja az volt, hogy bemutassa a Kádár-rendszer utolsó évtizedének kultúráját vagy ellenkultúráját. Az előadók arra a kérdésre próbáltak válaszolni, hogy milyenek voltak a 80-as évek társadalmi berendezkedései, ideológiai és kulturális viszonyai és, hogy milyen feltételek mellett lehetett művészetet csinálni. A kiváló szakmabeliek személyes élményekkel gazdagított előadásai több cikkre is elegendő gondolatot tartalmaztak, a hely szűkössége végett azonban én csupán néhány momentumot ragadok ki a konferencián elhangzottakból.

A konferenciát az általam nagyon tisztelt György Péter beszéde nyitotta meg. Ő az elmondhatatlanság problémájáról beszélt. Az esztéta úgy gondolja, hogy rendkívül nehezen tudunk nyelvileg közel kerülni ehhez a korszakhoz, mivel az teljesen lefordíthatatlan, értelmezhetetlen számunkra. Teljesen másféle beszédmód kell ahhoz, hogy le tudjuk írni az akkori világot, borzasztóan nehéz tehát az áthallás.


Horváth Sándor a 80-as éveket a visszaemlékezés fogalma segítségével értelmezte. Szerinte a rendszerváltásra való visszagondolás nem lehetséges érzelmi befolyásoltság nélkül. Előadásának második részében a 80-as években feléledő retróhullámról beszélt. Ennek kapcsán kötötte össze a nyolcvanas éveket korunkkal: azt állította, hogy a 80-as évekbeli retró, a 60-as évek újraéledése nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan ma a 80-as évekre gondolunk vissza.

Az első blokkban utolsóként Schein Gábort, irodalomtörténészt hallhattuk. Ő a hatalom fogalmának változásával jellemezte a 80-as éveket: az addig egységes hatalom különböző hatalmakra bomlott szét, melyek egy hierarchiát alkottak. Felbomlott az egységesség, a magától értetődőség és ez a kultúrát is befolyásolta: diskurzusközösségek alakultak ki, melyek összekapcsolódhattak, de ugyanakkor magukba is záródhattak. Az irodalmár szerint a 80-as években emiatt jóval szabadabban lehetett már művészetet csinálni, mint korábban.

A második blokkban a különböző művészeti ágakban történt változásokról volt szó. Fuchs Lívia, tánctörténész szerint a 80-as években a legnagyobb változást az improvizáció és az egyes darabok újragondolása, szabadon kezelése jelentette. A Kádár-korszak utolsó évtizedében a tánc műfajában felbomlanak azok a szigorú normák, melyek azelőtt örök érvényűnek tűntek.

A színház esetében azonban éppen megrekedtségről, reménytelenségről volt szó – legalábbis Nánay István, színházkritikus szerint. A nyolcvanak években kettős mozgás volt megfigyelhető: a hivatásos színházak szerepe változóban volt, a nagy színházak, mint például a Nemzeti az állandó vezető- és rendezőváltás következtében megrendült, elbizonytalanodott; ugyanakkor az alternatív színházak egyre inkább megerősödtek, egyre többször mutathatták meg magukat.


Szirtes János ennél sokkal optimistábban látja a 80-as éveket. A performansz művész szerint Magyarországon sokkal nagyobb teret engedtek az underground kultúrának, mint a környező országokban. Itt szabadon engedtek olyan performanszokat előadni, melyek fő témája a szabadság átélése és a szabadon gondolkodás volt a tárgya. A rendszert természetesen zavarta ez a fajta ellenállás, de e művészeti ág megfoghatatlansága miatt nem nagyon tudta kordában tartani azt. Kamondi Zoltán, filmrendező is az ellenállás egyik formájáról beszélt. A film történetében ekkor jutott nagy szerephez a belső film. A rendezők önmagukat elemezték, önmaguknak alkottak és egyáltalán nem akartak érvényesülni. Kívül hiányzott a szabadság, de az emberi belsőben szabadságtöbblet uralkodott. A teljes jövőkép hiány következtében megerősödött a mának élés, a pillanat művészeteinek virágzása.

A konferenciát Rényi András nagyszerű előadás zárta, melyben a hivatalos művészet cinizmusát, abszurd voltát tárta elénk Varga Imre Kun Béla című szobra segítségével. Az 1986-ban a Vérmezőn felállított szobor az emlékmű műfajának totális paródiája: az emlékműnek stabilitást, nyugalmat és erőt kellene sugároznia, mint a volt Sztálin-szobornak. Azonban ez az alkotás minden pontján ingadozik, mozog. A Sztálin szoborral való több szempontú összehasonlítás világít rá ennek az alkotásnak a cinikusságára, mely már szinte kikacagja az egész rendszert.

A három órás konferencia teljes volt és nagyon átfogó: az első blokk nyelvi-történelmi problémáit jól kiegészítették a második blokk specifikusabb előadásai. Az előadásoknak köszönhetően az is bele tudott helyezkedni e kor miliőjébe, aki későbbi korok gyermeke.