Trendmagazin

Beragadva az elefántcsonttoronyba

Mi számít kortársnak? Mi a hagyományos művészet?

Kortárs és hagyományos művészetek volt a mottója a Nemzeti Művész Klub legújabb háttérbeszélgetésének. A témafelvetés rendkívül izgalmas beszélgetést ígért, azonban a disputa sajnos igen hamar zátonyra futott és túlságosan egyoldalúvá vált.

Bódy Gergő meglehetősen távolról indított, amikor arra kérte beszélgetőpartnereit, hogy definiálják a kortárs és hagyományos művészet fogalmát. Talán többre jutottak volna, ha a kérdés pontosításra kerül, hiszen önmagában ez a két fogalom meglehetősen problematikus és eléggé összetett ahhoz, hogy azokat egy rövid definícióval ki lehetne bontani. Bodrogi Gyula és Faragó András jobb híján a klasszikus és modern fogalmaira cserélték ezt a két kifejezést: számukra az a hagyományos, ami az előző kor szabályai szerint működik és ezzel szemben áll a modern, ami az újat, az előremutatót kutatja. Szamódy Zsolt fotóművész is nagyjából ezt az álláspontot képviselte: hagyományos az, aki a szakma alapjait, klasszikus gyökereit elsajátította, kortárs pedig, aki ezen alapok átformálását hajtja végre. Ha már ezen a vonalon indultak el, akkor jó lett volna megemlíteni azt is, hogy ilyen értelemben hagyományosnak azt tekintjük, ami szigorúan követi a kánont, a konszenzus által meghatározott szabályrendszereket, ezzel szemben kortárs lehet az, ami a kánon megdöntésére vagy annak határainak kiszélesítésére vállalkozik. Ha eljutottak volna idáig, akkor talán be lehetett volna hozni a 20. század elején megjelenő izmusokat, avantgárd irányzatokat, amelyek az addig evidensnek kezelt művészetfogalomra rákérdezve, azzal szembe menve fogalmazták meg programjaikat - ennyiben tehát saját korukban kortársnak számítottak. Vagy jó lett volna pontosítani azt is, hogy nem azt tekintjük kortárs művészetnek, ami jelen korunkban születik, hiszen csak az lehet kortárs, ami reagál a kor kihívásaira, problémáira és azokra megfelelő választ ad. Ilyen értelemben nem kortárs az a műalkotás, aminek pusztán a valóság leképezése a fő célja, még akkor sem az, ha éppen 21. századi. Ettől ez még hagyományos marad és inkább a jelenkori kategóriája alá lehet besorolni. Sőt bizonyos esetekben a kortárs és a hagyományos közé nem lehet éles határt húzni, hiszen - ahogy arra Bagi Iván rá is mutatott -, bizonyos műfajokban, például a humorban egyszerre többféle iskola is jelen van, amikben vegyesen vannak kortárs és hagyományos elemek is.

A definiálással tehát nem jártak sikerrel, a moderátort azonban ez nem zavarta, gyorsan rá is tért a következő problémára, ami a közönség igényét firtatta. Szamódy szerint a befogadók inkább a hagyományos dolgokat kedvelik, mert azokat könnyebben be lehet fogadni, de közben úgy látja, hogy a korral haladni kell technikailag és tartalmilag is. Faragó ezzel egyetértésben fejezte ki, hogy népszínházat kell csinálni, a közönség mindenféle látványos, cselekményes darabot kedvel, drámát és komédiát, szerinte csak azzal van a gond, hogy ma már nem lehet élesen elhatárolni a színházakat profil szerint. Bagi Iván ezzel vitatkozva jegyezte meg, hogy igenis minden színháznak megvan a saját arculata, hiszen például pontosan lehet tudni, hogy a Madáchban zenés, látványos, könnyen emészthető darabokat fogunk kapni, míg a Katona sokkal inkább művészszínház, tehát mélyebb és hitelesebb darabok kerülnek elő. A fő iránytól meglehetősen eltávolodva Faragó és Bodrogi is nosztalgiázásba kezdett, szerintük a régi idők színházai sokkal jobbak voltak, az akkori színészeket jobban megbecsülték. Sajnos ezek folyásának Bódy nem szabott gátat, így tényleg úgy tűnt, hogy bezzeg az ő idejükben minden szuper volt, most meg semmi sem az.

Aztán pedig előkerültek olyan állítások, hogy a művészetet nem kell demokratizálni, az maradjon meg továbbra is a kevesek kiváltsága, illetve, hogy a színházba (múzeumba) járás legyen ünnep, hiszen ezek az intézmények templomok, szentélyek, ahová nem lehet mindennap csak úgy belépni. Ez nem így van. A művészet terei a 21. században nem lehetnek szakrális terek, közösségi központtá kell válniuk, ahol a látogató otthonosan érezheti magát, hiszen csak ilyen módon kerülhetnek hozzá közel a műalkotások és a színházi előadások. Igenis, a művészetet demokratizálni kell, mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, mert máskülönben az elefántcsonttoronyba bezárkózva rohadni, mállani, hullani kezd és érvényét veszíti. És itt vissza is kanyarodhatunk a kortárs és hagyományos fogalmához, hogy egy újabb szinttel értelmezzük azt: a kortárs művész az, aki kilépett az elefántcsonttorony fogságából, aki művészetével érzékenyen reagál a társadalom problémáira és nem l’art pour l’art alkot, akinek fontos, hogy üzeneteket közvetítsen a befogadók számára és, aki nem temetőként, hanem élő, eleven és folyamatosan változó terepként tekint a művészet különböző helyszíneire.